Relax

Lisey az ágyon ült, és belebámult a sötét szobába. A szekrény, a behemót nagy asztal, a szék körvonalait fürkészte, jobb híján. Az eső kint duruzsolt a párkányon, de a sötétben csak az ablaküvegen csillámló vízcseppeket láthatta belőle.

Mennyi dolga lesz holnap, te joo ég! És még mindig nem alszik, pedig már hajnal kettő is elmúlt. Fáradt-unottan megdörzsölte a szemét, és Scottra gondolt.
A szobában hideg volt, és Lisey hiába bújt be a takaró alá. Nemcsak a kutyák miatt nem tudott aludni aznap - bár ami őket illeti, ma estére is a szokásos koncerttel készültek -; ő már rég nem hallotta a vonyító-ugató kórust. Messze járt, messze, egy olyan helyen, ahol ismeretlen virágok nyílnak, ahol buja zöld növényzet ontja magából a friss fűszeres illatokat, a trópusok illatát, a szabadságét, a szerelemét... Ekkor kinyitotta szemét, de ismét csak a sötétség nézett vissza rá. Hol lehet most Scott? Miért nincs vele? Pedig most biztosan átölelné, hogy ne fázzon, és - őt ismerve - megnyugtatásul, amolyan jooéjt pusziként belesuttogna a fülébe egy sort valamelyik kedvenc számából ("Relax... it's over, you belong to me").
Lisey azon kapta magát, hogy a körmét rágja, pedig sosem csinál ilyet. Ajjh, Scott, ez is a te műved. Most ez is miattad van! - kiáltotta volna, de a szobák nem szoktak felelni, főleg, ha teljességgel Scott-talanok. Dühösen folytatta hát a körömrágást, és még jobban összehúzta magán a takarót.
Hirtelen furcsa zaj ütötte meg a fülét. Illetve a zaj hiánya... Csend volt kint, elállt az eső, ami egész nap szüntelenül zuhogott.
A "monszunnak" vége. Lassan az éjszakának is.
El kéne tenni magát neki is holnapra.
(Bár erősen kételkedett benne, hogy ez bármit is előrelendítene a helyzeten, mégis így tett.)