Hivatalosan tegnapelőtt lettünk egy hónaposak, de valójában már másfél. Nem hiába, távkapcsolatban röpül az idő. Még nehéz mit kezdeni az egésszel, a megszokott életembe beilleszteni, hiszem is meg nem is, akarom is, és nem is. Nehéz dönteni, mert messze van, de nehéz beijedni is és elfutni, mert mire ez bekövetkezhetne, már nincs itt. A fura az, amikor olyan dolgokban, amit régebben szerettem, kezdem unni magam, és arra gondolok, inkább vele lennék, vagy megbánom, hogy egy adott programot választottam, ahelyett, hogy vele lennék. Gyakrabban élem meg a magányt is. Néha meg azt érzem, olyan vagyok, mint egy magára hagyott kisgyerek. De az örömöt is gyakrabban élem meg. Hát ez van most.
"Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje
szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud
szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli,
hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a
másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége
van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle." (Márai)
