30.

Lassan 30 éves leszek. Már nagyjából felnőttnek érzem magam. Megkomolyodtam. Tudok felelősséget vállalni, és elég nagy felelősség(ek) is vannak a vállamon. Az életem a társadalmi elvárás szempontjából nem túl sikeres. Nincs férjem, nincs gyerekem, nincs házam, nincs kocsim, nincs pénzem. És még a közelében sem járok ezeknek.
Hogy én pontosan mire vágyok, és mi az elvárás, azt nehéz szétszálazni. A napokban azon gondolkodtam, hogy bennem elég nagy ellenállás van azzal kapcsolatban, hogy gyerekem legyen, anya legyek, és erről szóljon az életem. Így tulajdonképp siker, hogy ez még nincs is az életemben. Persze a mai társadalom szemében én nyilván így egy önző nő vagyok. De az biztos, hogy nem szeretnék olyan életet, mint az anyámé.
Férfiakkal randizok, elég sűrűn, de igazán senki sem fog meg. Ezen is gondolkodom, hogy én vágyok-e párkapcsolatra, vagy csak azért csinálom, mert 30 évesen már illene egy komoly kapcsolat. Meg egyszer megházasodni. Ketyeg az óra. :) (de ha meg úgysem akarok gyereket, nem ketyeg.)
Szóval ez nehéz. Aminek örülök így 30 táján, hogy vannak barátaim, vannak, akik szeretnek. Vannak terveim. Szeretem a munkám. Megbíznak bennem. És hogy kezdek tényleg felnőtt lenni.
Bónusz: Cs-n már túl vagyok. Tulajdonképpen már kevéssé érdekel, mi van vele, teljesen idegenek lennénk már egymásnak. Tulajdonképpen már teljesen idegen nekem.
Mondjuk arra kíváncsi vagyok, hogy vajon fog-e ez változni bennem, hogy hogy állok a gyerekszülés, anyaság témához. Ha esetleg szerelmes leszek. Vagy még több terápiába járok. Vagy egyszerűen nem kellene erőltetnem, hogy másként álljak a témához, hanem elfogadni, és beismerni, hogy ez így nekem jó.