Alien

Az idegen mély levegőt vett. Tüdejét megtöltötte a rothadás érdes-savanykás szaga. A vég átható, bűzös leheletét szívta be, mely ilyen közel talán még sosem járt hozzá.
Lassan körbetekintett. A körülötte állók vidáman cseverésztek, láthatóan nem zavarta őket a terjengő szag; s ami azt illeti, az ő jelenléte sem. Az idegen úgy állt a csoportosulás közepén, mint egy sziget, ami a végtelen kék óceán hullámain ringatózik. Vagyis...
Nem, egyáltalán nem ringatózott holmi boldog szigetként: puffogott, dühöngött - sokkal inkább hasonlított egy születőben lévő szigetre. Egy vulkán volt ő a viharos tengeren, ami forró gőzt és tüzet okád.
Az emberek körülötte ebből vajmi keveset vettek észre. Éppúgy elkerülte a figyelmüket, mint az az átható bűz. Netán lehetséges, hogy azt is csak ő érzi? - tanakodott magában az idegen. - Vagy talán ő maga is láthatatlan? De hiszen az nem lehet, épp az előbb köszöntek rá néhányan.
Csak köszöntek, és továbbmentek.
Meg sem álltak.
Olyan vagyok, mint egy magányos fa - gondolta. - Vagy mint egy tépett virág, egy furcsa kő az út mentén, amire az emberek csak ránéznek, és már mennek is tovább. Egy pillantásnál többre nem is méltatják.
Nem vagyok különb egy semmitmondó fűcsomónál.

Az idegen ismét nagy lélegzetet vett, miközben körbenézett. Csak lassan, fokozatosan engedte ki a levegőt. Érezte, ahogy végigmarja a tüdejét, mint valami méreg. Minden ugyanaz volt, a levegőben a vég bűz-pallosa lebegett, az emberek egymással csevegtek. Semmi sem változott, hosszú idő óta, s ez a gondolat még jobban feldühítette őt. Egy máglya tüze tombolt benne immár, melyre csak olaj volt ez a felismerés. Érezte, hogy menten szétfeszíti az elfojtott düh... és nem állt ellen.

A vulkán kitört.
Ha a forró gőz nem használt, most jöhet a hamueső.

~ Fall In Love With An Alien