A kismadár, aki elfelejtette, hogy tud repülni

– Most magadra kell, hogy hagyjalak. Innentől kezdve egyedül kell, hogy boldogulj. És soha ne felejtsd el, hogy tudsz repülni! – mondta anyukája a most felcseperedett verébfiókának, majd kecsesen meglibbentette szárnyait, és elröppent.

A kismadárnak persze esze ágában sem volt repülni. Nagyon kellemes volt ezen az ágon ücsörögni. Nem volt egy különösebben terebélyes fa, de ő otthonosan érezte magát rajta. Az igazat megvallva, kifejezetten gyér fácska volt. Három ágát pár sárgálló levél tarkította. Viszont legalább nem volt tüskés, mint bizonyos fák. Az ilyenekre verebünk mindig viszolyogva tekintett. Itt azonban most még egy ízletes féreg is felbukkant, amit jóízűen elfogyasztott.

Ezután elhatározta, hogy felméri birodalmát. Végigaraszolt az ág teljes hosszán (lehetett vagy másfél méter), miközben erősen kapaszkodott belé, vigyázva, hogy le ne essen. „Végre szabad vagyok!” – gondolta, és élvezte mozgásterét.

Már épp jólesően elszenderedett volna egy picit, amikor messziről valami vijjogásfélét vélt hallani. Hmm, mi is lehet ez?

A vércse!

„Óvakodj a vércsétől!” – idézte fel magában a mamájától tanult leckét. A hang irányába nézett, de csak egy kis pontot látott. „Szerintem nem is az, amire gondolok. Vagy ha az is, biztosan nem erre tart. Miért akarna éppen most épp engem megtámadni?”

Csakhogy a pont nagy iramban nőtt és nőtt. Kicsit valószínűtlennek tűnt ez az egész. „Hogyan szemelhetne ki ilyen távolról?” – morfondírozott.

Aztán amikor már biztossá vált a veszély, félelem öntötte el. Ahogy egyre jobban közeledett hozzá a ragadozó madár, ő annál görcsösebben markolta az ágat.

Ekkor furcsa, reszelő hang ütötte meg a fülét. Lenézett – most már úgyis mindegy –, és egy embert látott. „Ez az! Ő majd jól lelövi!”

Ám az embernél nem puska volt, hanem fűrész. Éppen a fa vékonyka törzsét fűrészelte. Ki akarta vágni! Az ő fáját!! Most mi lesz?! Vagy a vércse martalékává válik annak irtózatos karmai közt, vagy lezuhanván halálra zúzza magát...

A rém már majdnem lecsapott rá. Recsegést-ropogást hallott. Behunyta szemét. „Mindennek vége!” – gondolta, és elvesztette az eszméletét.

„Hol vagyok?” – eszmélt fel. Bár a történtek mindössze pár másodperc leforgása alatt zajlottak le, neki úgy tűnt, mintha évek teltek volna el. De most mindez a múlt ködébe veszett. Inkább arra koncentrált, hogy kitisztítsa látását. Kellett egy kis idő, amíg körülnézett, és felismerte helyzetét...

Az ember a tenyerén tartotta. Lénye hihetetlen melegséget és biztonságérzetet sugárzott, szemében egy csöppnyi szemrehányás nem volt, csak tiszta szeretet.

Nem szólt egy szót sem, csak az ég felé emelte a madárkát, aki először értetlenkedve nézett körül. Aztán amikor a legmagasabb pontra értek, egy kicsit felfelé taszította, és ekkor az ösztöne azt súgta: „Ideje repülni!”

Ez az! Felnézett az égre. Szándékosan nem a föld felé tekintett, nehogy megszédítse a mélység. De már nem is félt. Eszébe jutottak édesanyja szavai, és egy nagy elhatározással szárnyra kapott.

„Nem is gondoltam volna, hogy mindezek után egyáltalán sikerülni fog” – próbálgatta a szárnycsapásait. Pedig egyre jobban ment neki, és egy eddig ismeretlen, örömteli érzés kerítette hatalmába. „Valójában most tudok csak igazán repülni! Hohó!” – lelkesedett be, miközben a szelekkel játszadozott.

Az ember mosolyogva nézett utána, ő pedig tovaszállt a lemenő nap fényében.