néma

"Majdnem bosszankodott, hogy nem képes olyan kiadósan sírni, ahogy szeretne. Csak látja
őket. A sapkáját kezdte forgatni két ujjal. Kit sirat? Mi célból? Ezt, a 345-ös sapkaszámú
növendéket siratja? Vagy a Medve Gábor nevű kiskorút? Egyik sem ő. Neki nincs neve,
honossága, anyakönyvi adatai, sapkaszáma; ez mind csak szerep, nevetséges komédia. A
valóság, a száraz, kézzelfogható valóság az, hogy ő egészen jól érzi magát, mert csak néző.
Egész jó meleg van itt. Rosszul világított fogdában ül. Nemsokára behozzák a vacsoráját.
Mi hát a baja? Arra gondolt, amit az anyja mondott az első látogatásakor, amikor faggatta őt,
hogy mi a baja, és ő nem bírt válaszolni. „Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.” Ez volt
a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna
élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is
benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb
megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek.
Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet, feketét vagy fehéret, nevetést vagy
sírást. És mindig hamisítanak, hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van
hagyatva. A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból.
Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek.
Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy
jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet
kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az
ember ép, egész lelkét: a valóságot. Van, aki a szerénységből ért, van, aki a szemtelenségből,
s talán van, amiből még Schulze is értene: egy hadsereg és millió géppuska.
De mit akar ő annyira kifejezni, egyáltalán? Nincs semmi mondanivalója számukra. Miért
bajlódjon gyarló szavakkal és bamba cselekedetekkel, amíg összeáll belőlük valami rozoga
látszat, hogy érthessék az emberek? Dögöljenek meg. Semmi köze hozzájuk. Esze ágában
sem volt, soha nem akart egy percig sem az emberek közt élni. Csak az a lovas! Az a Trieszt
felé ügető lovas. Utolérte őt a hágón, és nehéz parancsot hozott. Egyetlen szóból állt: Élj!
Ahelyett, hogy még elkeseredettebben tudott volna sírni, egyszerre végképp kijózanodott.
Letörülte maradék könnyeit, és visszafordult a hátára. Hiába, mindez színészkedés, maszlag.
Szerepeket próbál, áltatja magát, komédiázik. Ravaszkodik, hogy megkönnyebbülést merítsen
a sírásból. De nem megy. Megcsömörlött tőle.
(...)
Egyáltalán, dögöljenek meg. Mert csak a hangos szóból és a rúgásokból értenek, a zsíros
kenyérből, a látszatokból, a géppuskából, amivel ő nem rendelkezik, s amivel nem is menne
semmire, mert akkor máris félreértés lenne az egész. Néma gyereknek anyja sem érti szavát?
Ez nem igaz, gondolta szenvedélyesen; szép kis anya volna az ilyen; és hiszen előbb jön
mindig a megértés és azután a szó; ez a durva, torzító eszköz, hogy megcsonkítson valamit,
ami egész volt; nem igaz, gondolta, de ugyanekkor fájdalmasan érezte, hogy nem tud többé
tudomást nem venni erről a világról, melyben a szavak, tettek tökéletlen látszata uralkodik,
sőt el sem tudja hagyni őket többé, visszamenekülve saját fellengzős világába, lelke isteni
magányába, ahol forma nélkül is teljes és tökéletes minden. Földhözragadt, szomorú dolog
volt ez. Olyan elkedvetlenítő, hogy már nem is szomorú; mert sírni sem lehetett rajta."
(Ottlik Géza: Iskola a határon)