Még az jutott eszembe arról, amit írtál Lisey, hogy én olyan vagyok, nem tudom, ti saját bőrötökön mit tapasztaltok... de azt hiszem, a legtöbb lehúzó mondatot én mondom saját magamnak. Napi szinten szidom magam, nevezem hülyének, bénának magam, vagyok dühös magamra, stb. Mindig valami miatt... Én vagyok a legnagyobb ellensége saját magamnak, nem vitás. És persze az felháborít, megsért, évekig hurcolom magamban, ha valaki kívülálló bánt... de amikor saját magamra mondom ugyanazt, vagy durvábbat, azt már gyakran észre se veszem. Miért nem sértődöm meg ezen? Miért nem kérem ki magamnak, magamtól - kissé tudathasadásos állapot...? És miért nem mondom, hogy nem is igaz, nem vagyok hülye, béna, hanem igenis, egy csomó dolgot elértem, megoldottam, és ez a mostani is menni fog. Megoldom. Van eszem hozzá, erőm, kitartásom, stb... És elég értékes vagyok, nem érdemlem meg a bántást, magamtól sem. (és senki sem.)
Szóóval, ezen gondolkodtam. Persze nyilván azt mondjuk magunknak, amit még régesrég a környezettől kaptunk, és elraktároztunk... de hát azért vagyunk már most felnőtt, öntudattal bíró lények, hogy átírjuk ezt, és igenis, vegyük észre magunkat.
És ha már saját mondatok. Egyrészt jó lenne, ha naponta tudnánk valami jó szót mondani magunknak (hú, ez sztem tök nagy teljesítmény), de azért figyeljünk oda másra is, másnak is jólesik. Legalább lesz mit leírnia egy ilyen blogba, felemelő mondatként ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése