„Az a probléma – mondta –, hogy provizórikus életet
élek, amelynek Boldog Neurózis-sziget a neve, és ahol még semmi sem történt.
Most negyvenöt éves vagyok, és tudom, hogy provizórikus életem tizenhét éves
koromban kezdődött – akkor vonultam el a Boldog Neurózis-szigetre. És engem nem
lehet meggyógyítani, mert ha újból emlékeznék, tizenhét éves kamaszként
ébrednék fel, és rá kellene jönnöm, hogy életemnek ilyen sok évét elpazaroltam.
Most van reményem, és tudok élni.”
Kezdetben azt mondtam neki, hogy ezt nem fogja
megtenni, mert nem lesz képes rá, hogy életének harminc évét feláldozza; véres
áldozat az, ha lemetszi életének harminc évét. Képes lett volna erre, ha akarta
volna, hogy meggyógyítsam, de nem akarta.
Kitűnő megfogalmazása ez a neurotikus speciális
lelkiállapotának. Ez a neurotikus úgy él, mintha nem létezne idő, mintha még
semmi sem történt volna, és minden még a jövőben várna rá. Számára nincs Itt és
Most, hanem csak örökkévalóság van tízmillió lehetőséggel, és mivel valami, egy
fantázia vagy egy homályos érzés folyton csábítja, rögtön abbahagy minden
cselekvést, amely valamilyen végérvényes helyzethez vezethetne, és ezt
valahogyan hatástalanítja. A neurotikus nem tudja vagy nem akarja birtokba
venni az új helyet, amelyért minden kockázattal és minden eséllyel egyetemben
teljességgel felelősséget kellene vállalnia.
A
neurózist illetően nem vagyok teljesen pesszimista. Sok olyan eset van, amikor
azt kell mondanunk: „Hála istennek, rá tudta szánni magát, hogy neurotikus
legyen”. A neurózis valóban kísérlet az öngyógyításra, éppen úgy, ahogy minden
fizikai betegség részben ilyen kísérlet. A betegséget már nem tekinthetjük ens
per senek [önmagában létezőnek], vagyis elszigetelt valaminek, aminek még
nem is olyan régen tekintették. A modern orvostudomány – például a
belgyógyászat – a betegséget egy zavaró tényezőből és egy gyógyító tényezőből
álló rendszernek tekinti, így van ez a neurózis esetében is. A neurózis az
önszabályozó pszichikai rendszer kísérlete az egyensúly helyreállítására,
ugyanúgy, mint az álom – csak éppen erőteljesebb és drasztikusabb.
Tulajdonképpen
az a benyomásom, hogy a lelki tények az élet folyamán óriási változáson mennek
át, annyira, hogy már-már az élet délelőttjének és az élet délutánjának
lelkiségéről beszélhetnénk. Az ifjú ember élete rendszerint a látható célok
elérésére irányuló általános expanzió jegyében áll, és neurózisának oka főleg a
tétovázás vagy az adott iránytól való meghátrálás. Ezzel szemben az öregedő
ember élete a kontrakció jegyében áll, az elértek megtartásában és az expanzió
leépítésében. Neurózisának oka lényegében az, hogy kora ellenére megrekedt az
ifjúkori beállítódásban. Ahogyan a fiatal neurotikus fél az élettől, az öreg
visszaretten a haláltól. Ami a fiatal számára egykor normális cél volt, az öreg
számára neurotikus gátlássá válik... Természetes, hogy a fiatal embernél a
neurózisnak, az ellenállásnak, az elfojtásnak, az áttételnek, a fikciónak stb.
fordított a jelentősége, mint az öregnél, minden látszólagos hasonlóság
ellenére. Ennek megfelelően bizonyára módosítani kell a terápia céljait is. A
páciens életkorát én ezért igen fontos indikációnak tartom.
Az
embernek szembe kell néznie a szenvedés problémájával. A keleti ember úgy
próbál megszabadulni a szenvedéstől, hogy nem vesz tudomást róla. A nyugati
ember drogokkal próbálja megszüntetni a szenvedést. Pedig a szenvedést
leküzdeni kell, és csak azáltal lehet leküzdeni, hogy elviseljük.
A
kezelés kockázatától eltekintve a tudattalan önmagában is veszélyes lehet. E
veszély egyik legközönségesebb formája a baleseti hajlam. Az emberek legnagyobb
része nem is sejti, hogy a balesetek milyen nagy hányada pszichikai
indíttatású, apró balesetektől, elbotlástól, önmagunk megütésétől, ujjunk
megégetésétől stb. kezdve egészen az autószerencsétlenségekig,
turistabalesetekig; bárminek lehet pszichikai oka, ami már hetek vagy hónapok
óta készül megvalósulni... Ugyanez előidézhet vagy elnyújthat testi
betegségeket is. A lélek rendellenes működése súlyos testi károkat okozhat,
mint ahogy a testi szenvedést a lélek is megsínyli, hiszen test és lélek el nem
választható, szinte egy és ugyanaz az élet. Ezért ritka az olyan testi
betegség, amelynek lelki vetülete ne lenne, ha esetleg oka nem pszichikai is.
Halála
az a léleknek, ha tudattalanná válik. Emberek meghalnak, mielőtt beáll a test
halála, mert a lélekben a halál fészkel. Lárvaszerű piócák ők, akik
kísértetekként járnak-kelnek, holtak, de még mindig szívják a vért. Ez egy neme
a halálnak... Eltávolodhat az ember a problémáitól, csak annyi kell, hogy elég
sokáig ne vegyen tudomást róluk. Elfuthat előlük, de ez a lélek halála...
Nézzenek csak körül egy szálloda halljában – maszkokat fognak látni. Ezek a
holt lelkek többnyire állandóan úton vannak, hogy elmeneküljenek a problémák
elől; űzöttnek látszanak, és álcájuk mögé rejtik félelmüket. Nemrégiben
megismerkedtem egy hölggyel, aki már harmadik alkalommal vágott neki világ
körüli útnak. Megkérdeztem, mi végre teszi ezt, mire ő meglepődött; aztán így
válaszolt: „Tegyük fel, most befejezem az utazásaimat. Mit tehetnék mást?”
Afrikában találkoztam egy másik hölggyel, aki egy Forddal volt úton. Önmaga
elől menekült, félelem lobogott a szemében. Gyónni akart nekem, azt akarta
elmondani, hogy már feladta, nincs célja az életben. Már csak az emlékeinek
élt, önmagára, korábbi önmagára emlékezett. Kergetett valamit, amit
elveszített. Ha azt észleljük, hogy a szemben már nem látszik az élet szikrája,
bizonyosan van valami baj a test fizikai funkcióival.
Nem
lehet olyan rendszert vagy igazságot kitalálni, amely azt tudná adni, amire a
betegnek az élethez szüksége van, nevezetesen hitet, reményt, szeretetet és tudást.
Az emberi törekvésnek e négy nagyszerű vívmánya
voltaképpen afféle kegyelmi ajándék, amelyet sem tanítani, sem tanulni, sem
adni, sem elvenni, sem elveszíteni, sem kiérdemelni nem lehet, mert emberi
önkénytől független, irracionális feltételhez, nevezetesen az élményhez kötött.
Élményeket azonban nem lehet „csinálni”. Az élmények megtörténnek, de nem
abszolút, hanem szerencsére relatív módon. Közeledhetünk hozzájuk. Ennyire
futja emberi erőnkből..., és emellett az élményhez vezető út egyáltalán nem
valami műfogás, hanem inkább merész vállalkozás, amely az egész személyiség
teljes bevetését igényli.
De amikor gyógyítanunk kell, olyan kérdésbe és
egyszersmind akadályba ütközünk, amely leküzdhetetlennek látszik. Hogyan tudjuk
a szenvedő lelket hozzásegíteni a megváltó élményhez, amelyből a beteg megkapja
a négy nagy karizmát, hogy kigyógyuljon betegségéből? Jóakaratúan talán azt
tanácsoljuk neki: teljék meg szíved igaz szeretettel, vagy igazi hittel, vagy
igazi reménnyel, vagy pedig „ismerd meg magadat”. De honnan vegye a beteg azt,
amit csak utána kaphat meg?...
Itt kezdődik az életnek egy olyan problematikája,
amelyet egyáltalán nem lehet eléggé komolyan venni, és itt találkozik a
lélekgyógyász azzal a problémával, amely közvetlen közeli rokonságba hozza a
lelkipásztorral.
Nem
tudjuk a pácienst hozzásegíteni neurotikus tartalmainak igazi feldolgozásához,
ha meghagyjuk gyermeki felelőtlenségében, vagy megengedjük neki, hogy passzívan
tűrje a vak sorsot, amelynek áldozatává vált. Neurózisának az az értelme, hogy
ő váljon teljes személyiséggé, és ez magában foglalja lényegének, jó és rossz
oldalainak, fejlett és csökkent értékű funkcióinak ismeretét, továbbá azt a
képességet, hogy önmaga átvállalja a felelősséget mindezért.
Fiatal
emberek neurózisa rendesen a valóság ereje és valamely elégtelen, infantilis
beállítottság összeütközéséből keletkezik, amelyet kauzálisán a tényleges
szülőktől vagy szülőként megélt személyektől való abnormis függőség, finálisan
elégtelen fikciók, azaz célok és szándékok jellemeznek. Ilyen esetben Freud
vagy Adler redukciója valóban helyén van. De gyakori az olyan neurózis, amely
csak érett korban keletkezik, vagy súlyosodik olyan mértékben, hogy a beteget
például képtelenné teszi hivatása gyakorlására. Természetesen ezekben az
esetekben is ki lehet mutatni, hogy már ifjúságukban rendkívüli mértékben
függtek szüleiktől, hogy minden lehetséges infantilis illúzió felmerült bennük,
mindez azonban nem gátolta az illetőt abban, hogy pályát válasszon, és
olyan-amilyen házaséletet éljen addig az érett korban bekövetkező pillanatig,
amíg az addigi beállítottság hirtelen fel nem mondja a szolgálatot. Az ilyen
esetben természetesen keveset használ, ha tudatossá tesszük a gyermeki
fantáziálásokat, a szülőktől való függőséget stb., bár a folyamatnak ez is fontos
része, és gyakran nem is haszontalan. Ezekben az esetekben a terápia azonban
akkor kezdődik igazán, amikor a páciens belátja, hogy nem apja vagy anyja
állnak az útjában, hanem ő maga, vagyis személyiségének tudattalan része, amely
a szülők szerepét folytatja. Még ez a belátás is negatív, bármekkora legyen is
a haszna: „Belátom, hogy nem apám vagy anyám, hanem én magam állok saját
utamba.” De ki az őbenne, aki szemben áll vele? Mi személyiségének az a
titokzatos része, amely az apa és anya képe mögött bújt meg, és sokáig abba a
hitbe ringatta, hogy bajainak oka kívülről hatolt belé? Ez a rész a tudatos
beállítottság ellenpárja, amely egy percig sem hagyja nyugodni, és mindaddig
zavarólag hat, míg az egyén el nem fogadja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése