Gondolatok a szenvedésről és gyógyulásról 2. (Jungtól)

Senki sem válik tudatossá szenvedés nélkül. 

Nem szabad a beteget egyszerűen úgy tekinteni, mint valami alárendelt lényt, akit odaraknak egy heverőre, miközben úgy ülnek le mellé, mint valami isten, s olykor odavetnek neki egy-két szót. Kerülni is kell mindent, ami szuggerálhatná a betegséget. A beteg ugyanis ebbe az irányba hajlik, s örömest be is menekülne a betegségbe: „... feladom az egészet, lefekszem, mert beteg vagyok, és kész...” Hiszen a betegség is egyfajta megoldás, hogy elboldoguljunk az élet nehéz kérdéseivel: „Én most beteg vagyok, most a doktornak kell segítenie!” Terapeutaként nem szabad naivnak lennem. A páciensre, hacsak nem valóban ágyban fekvő beteg, úgy kell néznünk, mint normális emberre – mondhatnánk: partnerre. Ez adja azt az egészséges bázist, amelyről a kezelés kiindulhat 

Én bízom abban, hogy minden emberben működik az élni akarás, amely segítségére van abban, hogy azt válassza, ami megfelel neki. Ha kezelek valakit, nagyon ügyelnem kell rá, nehogy lerohanjam nézeteimmel vagy személyiségemmel, mert neki az egész életét kell egyedül végigküzdenie, és képesnek kell lennie rá, hogy bízzon talán nagyon hiányos felkészültségében, és higgyen talán nagyon tökéletlen céljában. Ha azt mondom: „Ez nem jó, és jobban kell csinálni”, elbátortalanítom. Neki a földjét olyan ekével kell szántania, amely talán nem jó; az én ekém talán jobb, de mit használ az neki? Az én ekém nem az övé, hanem az enyém, és nem tudja kölcsönvenni; kénytelen a saját talán nagyon tökéletlen szerszámát használni és saját örökölt képességeivel dolgozni.

Soha nem erőszakolom, ha valaki nem akarja a maga útját járni és magára is átvállalni a felelősséget. Nem vagyok hajlandó arra az olcsó feltevésre, hogy „csupán” közönséges ellenszegülésről van szó. Az ellenszegülés – főként, ha makacs – figyelmet érdemel, mert sokszor afféle intő jel, amely fölött nem szabad elsiklani. A gyógyító elem lehet méreg is, amit nem mindenki bír el, vagy halállal végződő műtét, ha valami ellene szól.

Ha a legszemélyesebb dologról, a belső átélésről van szó, akkor a legtöbben megrettennek és sokan megszöknek.

Lelki fejlődésünk csak úgy lehetséges, hogy elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk, és megpróbáljuk komolyan élni a ránk bízott életet.

 

Konfliktusokat ügyes furfangok vagy intelligens hazugságok sohasem oldanak meg; hogy megoldódjanak, el kell viselni őket. Úgyszólván fel kell izzítani őket, amíg a feszültség elviselhetetlenné nem válik; azután az ellentétpárok lassan egybeolvadnak. Egyfajta alkimista eljárás ez, nem pedig racionális választás vagy döntés. A szenvedés elengedhetetlen. Minden valóságos megoldást csakis intenzív szenvedés révén találunk meg. A szenvedés mutatja meg, milyen mértékben vagyunk elviselhetetlenek magunk számára. „Egyezz ki ellenségeddel!”, a külsővel és a belsővel! Ez a probléma!

 

Azt hiszem, a szenvedés az emberi élet lényeges alkotórésze, amely nélkül teljesen cselekvésképtelenek lennénk. Mindig megpróbálunk kitérni a szenvedés elől. Ezer meg ezer módon kísérletezünk, de teljesen sohasem sikerül. Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy mindenképpen keresnünk kellene legalább egy olyan utat, amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy elviseljék az elkerülhetetlen szenvedést, minden egyes emberi lény osztályrészét. Aki legalább annyit elért, hogy el tudja viselni a szenvedést, már csaknem emberfeletti feladatot teljesített. Ez bizonyos fokig örömmel vagy elégedettséggel töltheti el. Ha ezt ön boldogságnak nevezné, nem sok kifogásom lenne ellene.

 

A lélekgyógyásznak nemcsak van módszere: ő maga a módszer. Ars totum requirit hominem [A művészet az egész embert igényli] – mondja egy régi mester. A pszichoterápia nagy gyógyító tényezője az orvos személyisége, amely nem a priori adott, hanem hatalmas teljesítmény, nem pedig egy doktriner séma. Az elmélet elengedhetetlen, de csupán mint segédeszköz. Ha dogmát csinálnak belőle, minden bizonnyal valami belső kételyt akarnak elfojtani. Nagyon sok elméleti nézőpontra van szükség ahhoz, hogy megalkossuk a lelki sokféleség megközelítő képét. Ezért egészen visszás dolog az, ha azt vetik a pszichoterápia szemére, hogy még saját elméleteit illetően sem tud egységes álláspontra jutni. Az egységesítés csak egyoldalúságot és elsivárosodást jelenthetne. A pszichét éppúgy nem lehet egy elméletbe belefoglalni, mint a világot. Az elméletek nem hittételek, hanem a legjobb esetben a megismerés és a terápia eszközei, vagy ellenkező esetben egyáltalán semmire sem jók.

 

Pszichoterápiát lehet végezni minden lehetséges módon, kezdve a pszichoanalízissel vagy más effélével egészen a hipnózisig és odáig, hogy külsőleg mézet, belsőleg galambpiszkot alkalmazunk. Mindezekkel esetleg eredmények érhetők el. Legalábbis így tűnik fel, ha felületesen szemléljük a dolgot. Ha jobban szemügyre vesszük, megértjük, hogy nem az adott neurózis esetében, hanem az adott ember esetében a talán magában véve abszurd gyógymód éppen a legmegfelelőbb volt, miközben másik embernél a lehető legrosszabb volna. Bizonyára az általános orvostudomány is tudja, hogy nem csupán betegségek, hanem beteg emberek is vannak, de mindenekelőtt a pszichoterápia tudja – vagy már rég tudnia kellene –, hogy tárgya nem a neurózis fikciója, hanem egy ember megzavart teljessége. 

Amiként nincs olyan ló, amelyet nem lehet agyonhajszolni, ez a kellemetlen dolog megesik a neuróziselméletekkel és a kezelési módszerekkel is. Mindig mulatságosnak találom, amikor üzleti érzékkel megáldott fürdőorvosok biztosítják betegeiket, hogy „Adler” vagy „Künkel” vagy „Freud” vagy éppen Jung” módszere szerint kezelnek. Ilyesmi nem létezik és nem létezhet, és ha mégis előfordul, az orvos biztos úton van a kudarc felé. Ha X. urat kezelem, kénytelen vagyok X. módszerét, Z. asszonynál pedig Z. módszerét alkalmazni. Vagyis a kezelés módjait és eszközeit főként a beteg természete határozza meg.

 

A pszichoterapeuta ne legyen rabja annak a tévhitnek, hogy a neurózis kezelése semmi mást nem igényel, mint egy technika ismeretét, hanem tökéletesen legyen tisztában azzal, hogy a beteg lelki kezelése kapcsolat, amelyben az orvos éppen annyira benne van, mint a beteg. Igazi lelki kezelés csakis egyéni lehet, és ezért a legjobb technikának is csak relatív értéke van. Annál nagyobb jelentősége van viszont az orvos általános beállítódásának: az orvosnak annyira tisztában kell lennie önmagával, hogy a rábízott beteg sajátos értékeit – legyenek azok bármilyenek – ne rombolja le.

 

Mint orvos minduntalan eltűnődöm azon, hogy milyen üzenetet hoz nekem a páciens. Mit jelent nekem? Ha semmit sem jelent, nincs kapaszkodóm. Csak ha a maga személyében is érintve van, akkor ér el eredményt az orvos. „Csak a sérült tud gyógyítani.” Ahol azonban az orvos persona-páncélt visel, ott csődöt mond. Én komolyan veszem a betegeimet. Talán éppúgy probléma előtt állok jómagam is, mint ők. Hiszen gyakran megesik, hogy éppen a páciens a megfelelő gyógytapasz az orvos gyönge pontjára. Alkalmilag ez nehéz helyzeteket idézhet elő az orvos számára is, vagy éppen egyenesen az ő számára.