Boldogság

Hosszú idő óta végre boldog vagyok. Állandó flow-ban vagyok, néha már azt gondolom, kissé mániás a reakcióm, és félek, hogy egyszer majd földre zuhanok, és az nagyon rossz lesz. Igen, ettől mióta ilyen jó nekem, állandóan félek, félek, hogy elveszítem a munkahelyem, Bp-et, ezt a boldogságot, amit most érzek. Persze benne van a pakliban, hogy elveszítem, és igazán teljesen úgyse tudom megakadályozni ezt, bármikor történhet bármi. És ez elég ijesztő. De közben meg nyilván mindent megteszek, hogy jó legyek.
Furcsa, hogy a boldogságról kezdtem írni, és mindenféle félelembe, szorongásba csapott át az írás. De nyilván, a jót senki sem akarja elveszíteni, azon meg senki sem szokott aggódni, hogy mi lesz, ha elveszíti a boldogtalanságát. :)
Kicsit beteges, hogy írni is félek a boldogságomról, mert mi van, ha elveszítem? De minden rendben lesz, nyugtatom magam, az is lehet, hogy most már sokáig ilyen jó lesz. :)
Imádom a munkahelyem és a munkatársaimat. Az elmúlt két évben nem gondoltam, hogy lehet ilyen, bár előtte mindig erre vágytam. Még egyetemistaként. Aztán jött a valóság, amiben a munkahely számomra is olyan volt, mint sokaknak, sok sok stressz és szomorúság, bosszúság forrása. Szerencsére most úgy tűnik nem. Tapasztalt kollégáim vannak, akiktől rengeteget lehet tanulni, kérdezni. Nem sajnálják a tudásukat. Szakmailag nagyon jók, magasra helyezik a lécet. Imádok dolgozni. Emberileg is nagyon jók a kollégáim. Hú. Hát rosszat senkiről se tudnék írni. És ez is jó, jó a közösség. Persze nehézségek is vannak, de hát hol nem. És persze nehéz a felelősség is, ami a munkával jár. Meg vannak határidők, ilyesmi. Lehet hibázni. De hát ezek normális részesei az életnek. Végre sokkal inkább foglalkoztat az, hogy fejlődjek, jobb legyek. Olvasni, tudni akarok. Ez szuperjó.
Kicsit olyan, mintha most a munkámba lennék szerelmes, idealizálom az egészet (bár sztem van miért).
És igen, belegondoltam abba is, hogy ez azért nem teljesen normális, jó lenne, ha élő emberbe is szerelmes tudnék lenni. És ezzel kapcsolatban is jó érzéseim vannak, reményteliek. Régen el nem tudtam volna képzelni azt, amit ma már igen, hogy van egy párom (férjem), és gyerekeink. A jövő. Régen mindig alkalmatlannak, nemnormálisnak tartottam magam erre a feladatra, de most azt érzem, képes lennék rá. Olyan normális lenne így az egész, és talán még tudnék is ilyen normális lenni. Majd egyszer. :)