Én és te és a tükör

Már másfél hete nem alszom normálisan, éjjel-nappal gépelek, agyalok, írok munkahelyi dolgokat. Új helyen vagyok, bizonyítani kell, tanulni kell, megfelelni kell. Nem könnyű. Van egy mentorom, azt mondta az írásaimra, hogy szuperek, és ő is tanul belőlük. Élvezet olvasni, tetszik neki. Persze én a fellegekben jártam, úgy örültem. Büszke voltam magamra. Aztán elolvasta a vezető is, és sorra dobta vissza. Túl terjengős, túl részletes, nem elég objektív, nem kíváncsi senki az érzéseimre... "őszintén megmondva... rossz". Sorra, napról napra egyre lesújtóbb vélemények, menthetetlennek érzem magam. A kijavítottban is vannak újabb hibák, végtelenségig lehet javítani, javítani, de még akkor sem lesz jó. Ki fognak rúgni?! Pánikolok, dühös vagyok, utálom ezt az egészet. Aztán persze látom, hogy valójában nincs is annyi javítás. Ahogy beszél a főnök, azt hiszem, minden sor át van húzva, de mégse olyan rémes, még szmájlit is rajzol. Fura. Annyiféle vélemény. A mentor megerősít, hogy pedig neki tetszett, de hát ezzel nem sokra megyek. Szarnak érzem magam.

És akkor rájövök, hogy milyen hülyeséget csinálok. Csak azért, mert elrontottam valamit, nem jó az alkotásom, azért még én nem vagyok szörnyű, az csak egy részem, de még van sok más. És mégis így működöm, elég egy külső negatív vélemény, és máris elásom magam. Talán ezért kapok mindig ilyen főnököket, akiknek soha nem vagyok elég jó, hogy megtanuljam függetleníteni magam a véleményüktől?

Természetes, hogy elsőre nem írom jól, hisz ilyet még nem csináltam, s akihez méri, mérem, azok már átlag 15-20 éve ezt csinálják. Miért lenne az enyém olyan? Ezt tanulni kell. 

Nem mindegy viszont, hogyan kommunikálunk.

Ma egy előadáson voltam, ahol elhangzott: az én csak a kapcsolatban, a kapcsolat által létezik. Akkor vagyok én, ha van, aki tükrözzön.

A kisgyerek énje is az anyával, a másikkal való interakcióban alakul. Ha nincs másik, én se vagyok, mert valamihez viszonyítani kell..

És akkor végiggondolom. Milyen tükör nekem ez a vezető? És más hozzá hasonló túlzottan kritikus emberek az életemben, akiknek soha nem vagyok elég jó? Azt tükrözik, hogy rossz vagyok, gáz vagyok... miközben kritikát is annyiféleképpen lehet megfogalmazni. Persze ami rossz, arra nem kell azt mondani, hogy jó, de azért többnyire ott, ahol vannak hibák, vannak jó dolgok is, dicsérni miért nem lehet?

És fura, de rám mindig jobban hatnak azok az emberek, akik kritikusak velem, akik nem fogadnak el. Jobban is hiszek nekik. (De erről is volt szó ma. A negatív énképpel rendelkező emberek jobban befogadják azokat a véleményeket, amelyek ezt igazolják nekik.)

Úgyhogy arra jutottam, ezentúl tudatosabb leszek azzal kapcsolatban, hogy mennyire veszem magamra mások véleményét, tudatosabb leszek, jobban szelektálok. Nem fogom elásni magam egy-egy negatív véleménytől, kiszedem belőle a hasznosítható kritikát, a többit meg elengedem, nem rágódok. Reálisabb leszek. És megválogatom, hogy kinek adok a véleményére. Nem fogok mindenkiére, kiválasztok pár embert, akik jobban számítanak.

És persze figyelek arra is, én mit tükrözök, én milyen vagyok a másikkal. Nagyon szenzitív vagyok arra, mások mit gondolnak rólam, hogyan reagálnak rám, mit gondolhatnak... Ennek a monitorozását is csökkentem, és igyekszem jobban figyelni a másikra. Hogy tényleg kapcsolat legyen, élő, igazi...